máglyát rak magából, hogy égjen,
mielőtt csönddé
dermedne a szélben
az élet.
Az őszi fény lélek;
küzdelmek után hirdet békét,
hogy beragyogja
saját vereségét.
Beérve, égve, teljesedve
várja a pusztulás szerelme,
s föltámadni
csak jelképként lehet!
Az őszi táj
a lelkiismeret.
De a tél előtt, a pusztulás előtt
mit ér az önvizsgálat,
ha nem lesz tőle se jobb, se más
arca a halálnak?
Mit ér a bölcs zárszámadás,
mikor a nyár már körmömön túlra égett,
s amit adott, fölélte a test,
hogy föláldozható legyen a lélek?
Szeretlek. Minden évszakot túléltek
bizonyságkereső tévelygések,
az utak, amelyek iránya a féltés;
Maradj meg nekem bárhogyan, és őrizd
az átmenetet fenntartó kísértést.
