Az alkonyt hívtam, s ím, leszállt,
az ég azúr és lángpiros,
mesél a néma pillanat,
mi az, mi volt, és mi a most.
Szomjazlak, mint a fényeket,
melyből fénydómot építek,
angyalnak házat, csak neked,
de fönn csak egy felhő lebeg.
A felhők is fátylasodnak,
az alkony feldobja habját,
megnyúlt árnyék lett a társam,
s jő a hold az égnek alján.
