titkon reménykedve abban:
majd eszetekbe jut, hogy voltam
arról, amit rátok hagytam.
Aki tétova reménnyel elszegődtem
a lírához, biztatva magam:
e szennyes, csupa sár földközelből
az égig szállhatok szárnytalan.
Szavakkal sebzett szájszélem közt
a Szépet próbáltam dédelgetni.
Versekkel törölve a vért –
nem hagyva ajkamról lecseppenni.
Úgy, köszönés nélkül szökni el…
a gondolataim rátok hagyva,
mint az álmok és vágyak számadója
hiányérzetnek megmaradva.
Annak, ki a lélekhez próbált szólni
a szavak irgalmán csimpaszkodva.
Hogy a felejtés felezőidején túl
a versein magát még szétsuttogja.
