— Igen, de…
— Tudom, mint barátot, mint embert…
— Igen, így van.
— Már mondtad néhányszor, ha jól emlékszem.
— Mondtam, mert feledékeny vagy. Mintha nem beszéltük volna meg.
— Tudom. Már nagyon sokszor megbeszéltük.
— Mert összekevered az érzéseket.
— Én?
— Igen, te. Mondtam már, hogy amit érzel, az nem szerelem.
— Hát, akkor mi?
— Ezt is tisztáztuk már, nem?
— De igen. Mondtad, hogy a barátságodat kínálod, és nekem be kell érnem ennyivel.
— Úgy van. Látod, mégis csak emlékszel.
— Emlékszem. A férjedet szereted, én pedig a feleségemet.
— Megbeszéltük, ugye?
— Igen. És azt is megbeszéltük, hogy én nem kellenék neked akkor sem, ha egyedül élnél, mert én egy csapodár alak vagyok, aki magam köré gyűjtöm a nőket…
— Jaj, ne hajtogasd ezt mindig! Mondtam, mert akkor úgy éreztem, hogy neked mindegy kivel akadsz össze. Nem én vagyok neked a fontos.
— Én pedig azt mondtam, hogy senki más nem kell nekem, csak te. Emlékszel?
— Emlékszem.
— És azt is mondtad, hogy nem szereted a nagy, érzelmes vallomásokat, az egyszerű, tiszta érzések híve vagy, mint a barátság.
— Igen, mint a barátság. Van valami kifogásod ellene?
— Nincs, dehogy.
— Azért szép volt ez a negyven év.
— Szép.
— Bizony. És te éppen holnap töltöd be a kilencvenhatot.
— Holnap?
— Igen, holnap. Vettem neked egy könyvet ajándékba.
— Köszönöm. Ez még nincs meg. Honnan tudtad?
— Tavaly ezt kérted.
— Igazán?
— Emlékeztem.
— Megfoghatom a kezed?
— Nem. Tudod, csak barátok…
— Igen, tudom. Szeretsz?
— Már mondtam, vénember. Nem emlékszel?
— De, emlékszem. Még most is gyönyörű a szemed, úgy csillog…
— Belement valami…
