Mintha csak álmodtam volna a reggelt,
dideregve szaladtam a hegyek között,
ott hagytam füvekbe, fákba rejtve mozdulataimat.
Egyik karommal magamhoz öleltem a tavaszt,
másik karommal a virágtalan kerteket.
De előttem beszakadt a föld,
mögöttem beszakadt az ég,
asszonyi magányom szüzességén
halálos tort ült az idő.
A hegyek megfeketedtek,
meggyulladt a sötét, csak
üszök maradt a fákon.
Hajamban lobogtak széttárt
szárnnyal a madarak, vergődtek,
fészkeikre rátalált a tél.
Hiába takartam kendőmmel
a földet és a fákat.
Fénye támadt az áldozatidőnek,
fölemeltem a sírok fölé árvaságomat.
Elsiratott bánatom egyetlen perce több,
mint ezredévek.
