mint egyszerű ember,
s ki tudja, ha én nem,
mily mély a tudattalan tenger?
Régen minden mindegy volt,
s nem érdekelt, ha fáj.
Ma ha nevetnék is sírnom kell,
hisz követelik rajtam; sok lett a muszáj.
Elhatároztam magam többször,
megőrzöm a jót, ha szembejön velem,
s most, a sok keresésben
összeráncosodva ül a két szemem.
Nem vágyom már esküszavakra,
s nem verejték, hogy legyen létem másnak a lét,
de ha mégis, ne arannyá akarjon tenni,
maradjon nekem a kenyér...
Régen mindegy volt, mindegyebb, mint bármi.
S most, hogy fontos lenne akár a legkisebb semmi,
alig jut álomra és hitre;
gazdag szórakozás lett vágyni.
S ki tudja így is, mily hibákba esek még,
mint mégis remélő, buta ember,
s ki merül alá értem, ha kiderül,
hogy itt, belül, feneketlen e tenger?
