Álltam hullámzó meggyfaágon,
megfeszülő szeleken. Jártam
születő záporokban a földeken.
Ücsörögtem bánataim fészkén,
és szétkiabáltam igazam.
Fészeknyi örömöm volt csak,
míg szívemet a Naphoz szorítottam.
Szemedből tágas ablakok
nyíltak. Fölrémlő jelként vezetett a
nyugodni sem hagyó lelkiismeret.
Szemeddel oly távol nézhettem,
de bolond fiatal voltam, most
csupa könny vagyok.
