Minden nap egy csoda. Hogy fölkel. Nem siet.
Éppen csak annyira, hogy időben
fénybe vonja a harmatos füvet.
A fényből jut nekünk is, bár még vacogtató az árnyék,
ha rajtam múlna, én minden reggel
jó messzire szállnék
oda, hol a nap le se nyugszik,
kóborolnék
a hosszú fehér éjszakában,
olyan ez mint egy végtelen ünnep
avagy egy véget nem érő gyásznap.
Egyetlen kincsem: az idő.
Mámoros éberségben mérem,
hogy sokasodnak a hajnalaim
s ülepít a koszorúér falain
sok-sok salakot az ébredéstől kótyagosodott
maradék vérem.
