egymásra szőtt mondatainkban
szép lassan lecsukódik az est
szemhéja rezzen a csend tetején
patakcsobogás hallatszik
megfárad a test
s már nem keresne mást
csak zsebében kucorgó kulcsait
bezárt ajtó mögött felejtést remél
kint éjhangokon leng
bent csendeket zenél a röpke létezés
ácsorgó némaságán
átcsorgó hajnal
árván
újra nyitja fényes ajtajit
hárfázik édes rezdülése
s teáscsészémben ring a béke
