És tétovázva megáll
a mindig sietni látszó idő
az éj porcelán poharából
mákteát hörpöl a város
mind elalél aki él
és a mozgás nélküli néma utcák
tátva maradt csodálkozásán
elhagyatott fáradt járdák
tapintható sűrű csendjében
fénylő angyalok szállnak
árva szép szíveket szeretni
reggelre furcsán kábán
vissza-visszatapogatva az éjszakát
alig érzékelhető
szemhunyásnyi pillanatra
tudom
boldogok
boldogok leszünk.
