Amíg a távlat az iram,
jól megvagyunk.
Csak úgy. Komótosan.
Azért adakozunk.
Mennyi ölelés,
szempillantásnyi empátia,
láncfüzéren elismerés;
de hiába - nem győzni.
A vész sok, a segítség kevés.
A szomszéd túl közel,
hogy megfogjuk kezét.
Akadozunk,
mint lemezjátszón a tű,
karcokká alakul az akarat,
megfeszül minden betű.
A boldogság rácsaiba
kapaszkodunk...
