Még szénaillatot hord a szél,
s kévéit lustán kibontja a nyár,
de rozsdás foltját toldozgatja már
bő ujjú kabátján a láthatár.
A sehol-sincs rét valahol itt maradt,
a reszketve táncoló égerfák alatt,
hol kócos boglyák álmos rejtekét
simogatná kezével az ég.
Mert tékozló traktorok szántották simára
fölötte köröznek fáradtan a varjak,
s mintha sebem kötözné, ne fájjon úgy:
az emlékezés szelíden takargat.
Időnk múlik. Csöndben, vontatottan,
fölöttünk rója bölcsen száz körét.
Én mégis tudom: immár múlhatatlan
a nyár végi erdők ölelte rét.
