Asszonyi arcának tükre
széttöredezett cserépdarab.
A kérkedő máz földre hullik
egy roppant ecset alatt.
Szemtől-szemben megállt:
kérdezni, beszélni vágyott,
mert hitte: nem törhetik le
a világra született virágot.
Minden találkozásból a legszebb,
mely hívatlan érkezik,
titka egy távoli túlpart,
a hullámok keresztülszelik.
Egy felhőraj szalad s kibomlik,
hogy mint hófehér, nehéz selyem
betakarjon, vagy inni adjon,
de túlmutasson az életen.
Hordom a képet belém ivódva:
inni kért – és mégis Ő adott,
s ha mások felé elindul a kezem,
már Ő adja a mozdulatot.
