Rügyek mozdulnak áldott csigahéjban.
A tavasz és a tűz vérünkre lázít. A Nap
gyöngyöket ragyogtat, a végtelen teremtés
kék csigolyáit. Mintha születnénk szüntelen
a tengernek, tájnak. Úgy sajdul belénk a csönd
fényes víztükre, és a lehajló ágak. Idegyökereztünk
mi már ehhez a rögökkel aládúcolt földhöz, hol a fa
fémekkel erezett héthatáraiban a csíra is lekölyköz.
Fészeknyi melegség, tenyérnyi alom. Legyen a miénk
a pelyhes kő, barázdák fénye, és minden irgalom.
Mert megkegyelmezni sem tudunk már önmagunknak,
csak hajszoljuk az égbolt rettentő magasát.
Ózoncserepes jövőnk meztelen gyermeket
és Istent tán sose lát. Összetett kézzel könyörgünk
élethez, halálhoz: adjon nekünk elegendő hitet
a lázhoz. Ártatlan tenyerünkben elfér a világ,
egyetlen reményünk csupán: a vágy. Lenni
a holnapért fölsíró fény alatt, mert nyelvünk
csöndjében a szó örökre megmaradt.
