Mivel négy vagy öt éve írok verseket, nehezen vallom be magamnak, hogy költő vagyok, pedig e munkám eredménye Viharverten című kötetem anyaga is. Négy év nem nagy idő. Még mindig visszahúzódva, némi félelemmel ejtem ki a szót - költőnek lenni. Volt időszak, amikor szégyelltem is.
Még mindig azt hiszem, hogy a költők nem átlagemberek, sokszor a közönség, az olvasóréteg is különcködőknek tartja őket. Az igazi költők - akik kevesen vannak - talán már nem is foglalkoznak e megnevezéssel, ezért megérdemlik e "titulust". Költőnek lenni - szerintem - kiváltság, megtiszteltetés. Ha verset írok, belsőleg mindig átváltozom, átalakulok. A valóságot az intim szférán átszőve újra feldolgozom, mérlegre teszem, szelektálom, majd újra magamévá teszem. A vers természetesen nemcsak rólam, hozzám szól, szubjektivitásom megnyilvánulásaként - másokhoz is szeretnék vele szólni. Azokhoz, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, éreznek, talán hasonló helyzetekben élik meg a valóságot, élik életüket. De verseimmel azokhoz is szólok, akik másként látják a világot.
A boldogság felé vezető út eléggé göröngyös. Mintha a versek által könnyebb és rövidebb lenne ez az út. A verset mégis a Jung által meghatározott "kollektív tudatalatti" szférájába helyezném el, amely egyidős az emberiséggel, s annak fejlődési korszakaival. A vers teremtés. Nem véletlen, hogy megszólalt bennem a Múzsa. Ha verset írok, olyan vagyok, mint egy gyermek, aki naiv, őszinte, és veszélyeztetve érzi magát a felnőttek világában. Versírás közben mintha isteni erő szállna meg, amely akaratom és kedvem ellenére határozza meg köteteim sorsát. A vers több, mint én vagyok - belső kisugárzásom végtelen kiteljesedése. A vers lehetőség a kibontakozásra. Mint minden ember - csoda. Babitsi idézettel élve: "Minden emberben dal van, s mindenki magát hallja minden dalban."
Nevezhetném magam akár romantikus költőnek is, aki elvágyódik, mert nem érzi jól magát az adott léthelyzetben. De az én elvágyódásom egyben menekülés is. Van, aki a drogokba, az alkoholizmusba menekül, vagy az önpusztítás valamely másik módszerébe. Én a versbe menekülök. A költői intuíció lényege: határt húzni az élet és a művészet között. A költői irigységről: évek óta változatlan - egy kanál vízben a költők is megfojtanák egymást. Miért? Emberi
gyarlóságból. Már több éve figyelemmel kísérem ezt a jelenséget - néha pesszimistává tesz, néha depresszióssá. Ez volna a művészek sorsa? Ez a rendületlen hajsza az egzisztenciáért, a pénzért, az anyagi biztonságért, a földi javakért? Ez - véleményem szerint - az anyagi világ kálváriája. A vers egészen más világba tartozik. A vers absztrakció, mely dicsőségét elveszíti a költő halálával, hiszen a költőnek az életbenmaradást jelentheti, ragaszkodását az élethez, barátaihoz, szeretteihez.
Verseimmel nem szeretnék örökös múlttá válni, hanem a jelenben élni, hangulattá, élménnyé alakulni. Az igazi vers mindig aktuális, s ezáltal időtlen. A költőben több művészi hajlam rejlik: zenész, festőművész is egyben, hiszen a vers zenei és képi asszociációkat is ébreszthet. A vers várja, hogy belészálljon a teremtő ihlet és a lélek (daimonia). Ez a folyamat olyan, mint egy szerelmi aktus, mely gyümölcsöt hoz, megtermékenyül, és egy új embert teremt. Csodálatos! A Múzsa nőnemű kifejezés, akár a teremtés szimbólumának is nevezhetjük.
Nem azért írok verseket, hogy halhatatlanná váljak, hanem azért, mert teljesebb képet szeretnék látni önmagamról és a világról, saját mikro- és makrokozmoszomról. A vers: csábítás, beteljesülés, dráma, önámítás, szépség és vonzalom. A ma költői az elűzött istenek leszármazottai, akik ebben az oltárnélküli világban az oltárteremtés illúziójában élnek. S mindez az esztétikum és a filozófia világában kaphat otthont. Én az ilyen költészetben hiszek, s nem a politikumtól terhelt lírában, mely ideologizált, nem hozza közelebb az embereket egymáshoz, ellenkezőleg: differenciálja és uniformizálja őket, félelmeket szít. Ma már kevésbé élük forradalmi helyzetekben. A forradalmak az emberekben mennek végbe, nem a társadalmakban. A háborúk aktuálisak, bár nem lenne helyük a XX. század történelmében. A demokráciák pedig egyre szürkülnek.
A vers élet - élet az élet árnyékában. A költői sors dantei Purgatórium - megtisztulás. Szükség van rá, mert még mindig távolinak tűnik az "angyali lét", amire én is vágytam. Már sejtem a hozzá vezető utat, de nem találom az igazi síneket. Verseim segítenek ebben a keresésben.
(Ez az írás az 1997-ben megjelent Viharverten című kötetében olvasható.)
