emleget naponként szelíden.
Szép illatát emlék vigyázza
elrejtett kék kelyhébe zárva.
A napjaimat úgy csukom rá,
szürkeségük bearanyozná.
Van valaki, aki egy percre
támolygó lelkem felemelte,
s akkor láttam, hogy a világ szép,
s nem önmagában él az árnyék;
fény csobogott a homlokomra,
s üres perceim beragyogta.
Van valaki, akihez halkan
odabújtam minden viharban,
mikor október dühe rázott,
nekem adta az igazságot,
okos szívet és jó értelmet,
vigyázott rám és úgy ölelt meg.
Görcsös világ volt, —- tőle mégis
ezüsttükör lett a sötét víz,
kenyerem, borom ízét adta,
jégvirágot az ablakomra.
Őérte, —- így érzi az emlék,
tovább élni is érdemes még.
