Lassan, tűnődve
Az vagyok újra, aki nemrég,
talpon száradt akácokért
járta magában az erdőt,
és barátainak jó szavakat,
könyveket adott.
Akit újra utolértek az esték
és a nyirkos őszi fuvallatok,
s pattogó tűznél vallatja a lelkét,
s mint kályhában parazsat,
kotor szavakat, gondolatot.
Aki már hajlana a szóra,
s elfogadja évszakokba hullva,
a szerelmet s a tiszta áldozatot.
Aki már jobban, s többet hallgat,
fukaron mérve mondatait,
úgy, mint akit a rászakadt csönd
valamire megtanít.
