fázik az alkony
s az esti szél hidegen
reccsen a köveken
maga előtt hajtva a tél
őszülő hajszálait
beborítva a Küküllő habjait
anélkül hogy búcsút intene
esőmosta kedveseinek
gyengéden suttog a szellő
fáradtan ránk pislog
s egyik szemét bágyadtan lehunyja
átkúszik fölöttünk
szúrós porszemcséket sodorva
éber szemeinkbe
már mesélnek a szép napok is
rossz idők múlnak
s jót várva szeretteinket
hazafújják mindörökre
messziről csókot dobnak
a költöző madarak
nekünk hagyva az anyaföldet
mint megfakult
pillanatfelvételt...
