Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll. A horizont,a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasít az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny
suttogja utoljára: vége.
De addig, addig égjen minden gyertya,
zengjen a dal, mint régen, tegnap és ma,
s a test, lehet bár gyenge és beteg,
amíg van gondolat, akad, ki érti meg.
Meghal a vágy és a bársony tekintet,
összeszűkül, s körbezár csöpp világom,
de biztatom magam:
Amíg az öntudat, a lélek él, s szabad,
az utolsó percig ne hagyd magad!
