oly mélyen lakom benned, és te bennem,
a csontjaimban, minden zsigeremben:
mondat végére te teszed a pontot.
Te tűnődsz rímeken, ha verset írok,
én izgulok, ha megütik a gongot:
egy vagy velem, a gondom a te gondod,
arcmásod őrzik teleírt papírok.
De messze jársz, felleg borult szobámra,
üres papírra hunyorog a lámpa,
megfelhősítik szemem is az évek.
Egy vagy velem kétségben és örömben;
a Vers vagy — és pók szőheti be könyvem:
amíg te vagy, tebenned én is élek.
