Ha jönnél, hosszan marasztalnálak,
ne szűnjön meg a varázslat,
asztalt terítenék, ahogy illik,
csillagos ablakom alá ülnénk.
Ha jönnél, szívemben ünnep lenne,
szemed virága ragyogna szemembe’,
kisimítanám a gyűrött abroszt,
beengedném az eltévedt albatroszt.
Mint senki másnak, lenne esténk,
madarunkat dédelgetnénk,
lélegzetünkön megpihenne,
lelkem veled be nem telne.
Elszunnyadnánk egymáshoz simulva,
úgy, mintha kezdettől fogva,
mélyen, ne szűnjön meg a varázslat,
felébredne bennem utánad a bánat.
