Hatalmas kegyként szakadt ránk az élet,
Súlyos örökséget görgettünk magunk előtt,
Bátrak voltunk itthon maradni,
Nem tántorogtunk ki, nem vagyunk
„Távolba szakadt” jómódú „hazajövők”.
S most is mi cipeljük a terheket,
Húzzuk a sárban megrekedt igát,
Nem tudjuk, mi jut majd, ehetünk-e
Megöregedve kenyeret s húst,
S hogy hol követtük el a hibát.
A szabadság szélesre tárta a kaput,
Mehet, ki merre lát, széjjelrajzik,
Kiben a tehetség gyújtott lángot,
Messze keresi boldogulását az ifjúság.
Itt nem marad, csak öreg, tehetetlen,
Gyáva, röghöz kötött, haszontalan,
Vagy vállrándítva élősködő,
Jó nekik ez is, nem érdekli őket
Se múlt, se jelen, se jövő!
