Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok?
Szavakból építek magamnak világot.
Lásd, a fonalvég most is kezemben,
felsorakoznak példás rendben
a gombolyítandó gondolatsorok,
puha selyemszálak, csípős ostorok,
biztatnak, becéznek, gyötörnek engem,
magamról szólnak, saját nevemben.
Szavaim szülöm, ártatlan újszülöttek,
akaratlanul, ők, akik világra jöttek,
szégyenletükben földig a porban,
összebújt birkák a szűk akolban,
nekem mégis a legkedvesebbek,
bár vérem szívják, csalnak, nevetnek.
Uram! Engedd, hogy végre várjon
fájdalommal szült saját világom,
engedd, hogy létét hinni kezdjem,
hogy ismerjen meg végre engem...
Mélység, magasság, por és lélek,
hiszem, itt bennem összeférnek.
Te akarod, Te állsz mellettem,
ösvényem ez, amit kerestem,
bár magam vívom meg a harcot,
buktatókat, s minden kudarcot.
Te mesterem és büntetőm vagy
amíg az időm csendben elhagy...
Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok?
Én feloldozlak, magamnak megbocsátok!
