Szeretem hallgatni a szél dalát,
amint végigborzolja dacosan a fákat,
véges terünkben falakat tör át,
tanít: mert láthatatlant láttat.
Én csupa csönd vagyok - csöndből fonódtam,
mint fénykötelékét sodorja a Nap,
távoli kikötők tépett vitorláin,
hol fürkészőn indul útjára a holnap.
De a szél mindig változik.
Bizsergő igazát védőn viszi tovább,
egyszerűvé tesz, körülfon magával,
rajtunk ő a szárny, bennünk ő a láb.
Kevés mi végtelen és egyben örök.
- Istenen kívül mást nem is tudok,
gyermekként azt hittem, ha egykor felnövök,
majd én is, mint a szél - én is indulok,
valahogy úgy igen,
mint a szél, ha révedőn messzeségbe int,
s mint értő kéz alatt a földig érő haj,
simítom létünk kócos lombjait.
Hittem egy végtelen szárnyalást,
sodródás nélkül egy távoli tavon,
de másként adatott számomra a csoda,
másfelé szálltam, másféle szárnyakon.
Gyökerem mélyen a földben keresgél,
vizet nyer magához - kapaszkodik,
de szívem még hallja a szél dalát,
ha azon a tavon megcsobban a ladik.
Mi nem látunk túl időn - tudom.
Korlátainkat csak Te oldod fel, Uram,
de ha felzúg a szél és arcomba vág,
- szárnyát még kibontja bennem a szabadság...
