-részletek-
"Egy szegény ember, egy nagy költő halt meg.
....
Testben könnyű, és szeretetreméltó volt. Mozdulatai lassúak voltak, bajszán, melyet hol leborotvált, hol megnövesztett - mintha hiúságának nagy hamleti kérdésére keresné a feleletet - bajszán invitáló, csendes mosoly ült, maga is oly könnyű, mintha saját beteljesedésétől félne.
...
Sovány koszton élt, s domború, fénylő salátafejeket hordott be verseibe...
...
Idegenszerűen mozgott a valóságban, melyet pompásan ismert. Ahol tapasztalata rövid volt, megtoldotta egy verssel. Elbűvölő az a gyöngédség és tárgyismeret, mellyel a világ apró örömeit dicsérgette.Versbeli alakjainak érzéki erejük van. A térben mozognak, kicsattanón töltik ki három
kiterjedésüket, tapinthatók, ragyognak.
...
Nem tudom elfelejteni gyermekien szelíd mosolyát. Olykor incselkedő volt, olykor meghunyászkodó, mindig szemérmes. A mosoly az értelem gátjain átjutott nevetés. (Az állatok nem tudnak mosolyogni ) Ahogy múltak az évek, Attila egyre ritkábban nevetett, egyre gyakrabban mosolyodott el. Fiatal éveinek hetykesége, irdatlan jókedve egyre tompult, simult - költészetének
tündértükréből kamaszarca mind komorabban nézett vissza az emberre. Túl korán szokott le a nevetésről. Nyomorúságos gyerekkora után még maradt benne vidámság, szertelenség és fiatal gőg, nyomorúságos fiatalsága után, mintha már nem bírta volna erővel, mellére ejtette fejét....
...
Megindító volt: mint egy éhes gyermek vágyott az örömre! Képzeljük el, hogy valaki időtlen idők óta egy pókhálós, sötét, végnélküli folyosón halad, amelyből nem tud kijutni,mert jobbra-balra az ajtók le vannak zárva. Képzeljük el már most, hogy a folyosó padozatán garmadával hevernek a
kulcsok, de bármilyen türelemmel kísérletezik is, már évtizedek óta, egyik kulcs sem nyitja egyik zárat sem. Más hangot nem hall a csendben, mint saját léptei zaját, és a zárak reménytelen, rozsdás csikorgását. Végül már nem hajol le több kulcsért, noha találna még lelkében. Az ember lassanként
meggyűlöli azt, amire hiába vágyódik.
A művész legmagasabb világi öröme, az egyetlen hasonanyagú fizetés, melyet munkájáért a társadalomtól kaphat, művészi verejtékének egyetlen keszkenője: az elismerés - ha későn jön, visszautasítja. Az a kevéske öröm, amit barátai szerezhettek neki, későn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek...
...
A részvétet, a szeretet silány pótlékát megvetette....
...
Tanúja voltam annak a lassú, olykor görcsös, megrendítő önnevelésnek, amellyel az embergyűlöletnek helyet igyekezett szorítani szívében, mint ahogy az anya helyet szorít testében a fejlődő gyereknek...
...
Nagy költő volt. Messziről próbálom nézni - nem sikerül, túlságosan a szívemhez nőtt. Úgy hordozom magamban, mint egy elkárhozott lehetőségemet.
Nem is méltatni akartam - hanem síremléket emelni neki lelkiismeretemben..."
