1.
Már szorongatja a torkunkat a vég,
a tudat, hogy az ég is szétomolhat,
bölcsője volt, sírja lesz csillagoknak,
mert ami benne éled, benne ég.
Mintha millió ragyogó kereszt
kövezné a végtelen temetőjét,
és köztük botladozna az öröklét,
melybe minden idő beleveszett,
s a bolygók, mint az apró rovarok
nyüzsögnék körül a kereszt-napot,
ami élettel csábít, halált érlel,
úgy ejti át egymással önmagát
az Isten, az ember, és a világ,
bár a végtelent föl sem érjük ésszel.
2.
Bár a végtelent föl sem érjük ésszel,
benne születik minden gondolat,
ami irányt, kiutat tapogat,
s teret hódít mindazzal, amit észlel,
mert egyre vonzza. Bűvöli a távlat,
s amit tud, az nem lesz elég soha.
Amíg a mindenség nem otthona,
meg kell vívnia vele a csatákat.
Ha vadászzónáját óvja a vad,
ha az eb a kerítésig szabad,
a rengetegből kicsi hazát bérel,
s ha többet akar, küzdenie kell
ismeretlen ellenfeleivel.
Elménk mindenben kutatni merészel.
3.
Elménk mindenben kutatni merészel,
jogot adott hozzá az értelem,
ami átküzdött évezredeken,
hogy elszámoljon tabuk édenével.
Az ember magát már vállalni képes!
Bár tudja, hogy csak kétségekre hág,
le meri vetni azt a glóriát,
ami díszlet a tehetetlenséghez,
s a kérdéseket halmozó világhoz,
ahol a végtelen csak véggel átkoz,
mert jövőnkhöz örök múlt sem elég.
Hogyan is érné születését tetten
a világ, ha nincs kezdet végtelenben?
Tágul, és egyszer széttörik az ég.
4.
Tágul, és egyszer széttörik az ég.
És nem lesz hova hulljanak a részek,
nem vonz, nem taszít se részt, se egészet
semmi, ha nem létezik messzeség,
mert levetette testét a világ.
Csak az űr suhan át a pőre csenden,
mint a múlt idő az emlékezetben,
ami lassan felejti el magát.
Ó régen nem lesz soha sehol ember,
mikor a vég ütközik végtelennel,
elherdálja mindenét, céltalan,
s kiűzi magát a világ magából,
ha alaktalanná szakad a távol,
vagy a mindenség magába zuhan.
5.
Ha a mindenség magába zuhan,
elnyeli az élő, teremtett tájat,
piramist, szobrot, verseket, csodákat,
az éltető napot, s az arctalan
világ lassan cserben hagyja magát.
Fekete sírba sűrűsödő végzet,
vagy végzetig szakadó hűtlenségek
jellemzik ezt a bolyongó csodát,
ami még oly szenvtelenül kereng,
mintha örök lenne benne a rend,
és csak az élet, szerelmek, és álmok
hordoznák az elmúlást, és halált.
De egyszer minden visszájára vált.
Menthet-e ember életet, világot?
6.
Menthet-e ember életet, világot?
Értelmünk tétje lehet-e egyéb,
mint megóvni az otthon kék egét,
s az örök holnapra virradó álmok
ágymelegét a csillaglakta égen?
Lesz-e képes arra az értelem,
hogy túlnőjön teremtő Istenen,
megértse, mi a cél a teremtésben,
s uralva eszközét, mentse a célt
világért, emberért, és istenért,
hogy semmisüljön minden talmi átok,
és a folytatás végtelen legyen?
Ha nem menthet világot értelem,
mit jelentenek az évmilliárdok?
7.
Mit jelentenek az évmilliárdok,
ha minden a pusztulásnak terem?
Halálok között hol a végtelen,
s mi menti az örökkévalóságot
ha az idő is úgy függ minden perctől,
mint a ki-be lélegzett levegő,
mert létezés nélkül nincsen idő,
és a végtelen kártyavára megdől?
Mintha értelmünk vesztene el minden
csatát ott, ahol már küzdelem sincsen,
a válaszok helyén csak űr fogan,
s mert a kétségek hitnél súlyosabbak,
tán üzenetük sincsen a szavaknak,
ha a teremtésnek csak sírja van!
8.
Ha a teremtésnek csak sírja van,
s nincs semmi célja ennek a világnak,
délibáb talán? Űrök ellen látszat,
melyben a gondolat kiúttalan?
Ha így van, akkor véletlen a lét,
és a legnagyobb véletlen az ember,
akit Isten játékaihoz rendel,
hogy vele veszíthesse mindenét.
Ez a mindenség csupán ennyi volna?
Játszma, melynek önfeladás a sorsa?
S mert keresztnél ölelőbb a bilincs,
zárt körívekre feszül bolyongása,
hogy ne leljen irányt feltámadásra,
mert a sírján túl folytatása nincs?
9.
Ha a sírján túl folytatása nincs,
s értelmetlen az egész világ léte,
vajon ki hívta, s miért hívta létre?
Ember szemébe porszemet ne hints,
remélt Isten! Hogyha a képzelet
is alkut kell kössön az elmúlással,
mindent ad, és semmit se nyer magával,
csak hullatja a messzeségeket,
akkor nincs miért se földön, se égen
fenséges istenhitében elégjen,
mert lángjának már áldozata sincs!
Marad az ember restellt pőresége,
ami kétséget tapos föl az égre:
miért termett meg benne ennyi kincs?
10.
Miért termett meg benne ennyi kincs?
Mért érzi végtelen lelkét az ember,
ha nem szállhat szembe a végtelennel,
mert távlataihoz hatalma nincs?
Mért tátong bennünk ez a szakadék
anyag s szellem között, amit az élet
oly természetes együttlétben élvez,
áthidalni elménk mégsem elég,
hogy léten túlra mentse szellemét?!
Milliárd évig kerenghet az ég,
és csak halálról szólhatnak a versek,
ha nem teremt olyan csodát a rím,
ami győz a mindenség kínjain.
Miért ad céltalan életet, lelket?
11.
Miért ad céltalan életet, lelket
az Isten a világnak, hogyha nem
folytatható belőle semmi sem?
Miért kényszerít ránk olyan szerelmet,
ami eleve halálból fogantan
szüli azt, amit rendre elhagyott?
Mondd, hogyan teremtett gondolatot
a világ, ha bolygása öntudatlan?
A kérdőjelek sírhantokra nőnek,
válaszolni nincs arca az időnek,
amíg bizonytalan a létezés.
Van-e hát cél, amit ember fölérhet,
vagy vakondként túrja a messzeséget,
ami a megmentéséhez kevés?!
12.
Ami a megmentéséhez kevés,
lehet, hogy épp abban többlet az ember,
míg percenként perel a végtelennel,
bár élete halálával egész,
mert az öröklét egész nem lehet!
Nem élheti át kezdetét, és végét,
öröm-fájdalom tökéletlenségét,
a cél nélkül is boldog életet,
ami mindent a gyermekéért áldoz,
hogy esélye legyen a folytatáshoz,
amelybe múltja, és jelene vész,
és mert a család jövője a nemzet,
lelke a kétkedő önismeretnek:
mért játssza, hogy többlet a szenvedés?
13.
Mért játssza, hogy többlet a szenvedés
az élet, ha nem mentheti a többlet
időkön túlra arcát az időnek?
A világképet mi zilálja szét?
Mit hordoz a vesztés, és fájdalom,
hogyha mélységet nem őriz a távlat?
Mit játszhat meg a lélek önmagának,
ha a világban nincsen tartalom,
s minden többlet illúzió marad?
A szavak boltívei omlanak,
s a képzelet sem bírja meg a terhet,
mellyel a semmi ránehezedik,
s megfojtja gondolatok titkait,
hogy esélyt se adjon az értelemnek.
14.
Hogyha esélyt sem ad az értelemnek,
értelmetlen ez az egész világ?
Hiába égi minden csillagát,
fénye kevés látni, amit teremtett?
Hitem, szavam bolyong a glóriádban
Istenem! Amíg élek és halok,
minden tűz áldozata én vagyok,
az ember, ki világában hazátlan,
mert bolygók és csillagok sosem éltek,
csak emberben ölsz létet, öröklétet,
ha lelke, értelme nem lesz elég
ahhoz, hogy megmentse ezt a világot,
s téged: a teremtő, isteni álmot!
Már szorongatja torkunkat a vég.
15.
Már szorongatja torkunkat a vég,
bár a végtelent föl sem érjük ésszel!
Elménk mindenben kutatni merészel:
tágul, és egyszer széttörik az ég,
vagy a mindenség magába zuhan.
Menthet-e ember életet, világot?
Mint jelentenek az évmilliárdok,
ha a teremtésnek csak sírja van?
S ha a sírján túl folytatása nincs,
miért termett meg benne ennyi kincs,
miért ad céltalan életet, lelket,
ami a megmentéséhez kevés,
s mért játssza, hogy többlet a szenvedés,
hogyha esélyt sem ad az értelemnek?
