Ujja évgyűrűkön futott körbe.
Bőre alá bújt halk reggeli fény;
ő másra figyelt -
a rejtőző madarat szólásra hívó,
avart emelő
zsongást érezte meg.
És az erdő amott
tele volt legördített rönkök zajos
emlékével, a szíve pedig
azzal a felidézhetetlen zenével,
amelyre nincsen kotta, nincs
vigasz - de lehunyt szemek
mögött újraéled.
Feléled, ébred, s átélheted újra.
Az időt. A hiányt. A meg nem valósultat.
Leválik most a kéreg:
túl önfeledten játszott
tíz ujj a repedéssel.
(Hát te? Mire emlékszel
abból, ami sokáig
úgy kitöltötte lényed,
s amit úgy felivott,
mint harmatot a föld, a múló élet?)
