Kezedben esti könyved,
az ágy mellett langyos citromfű-teád.
Kéne rím – hull a könnyed,
de nem hull. Közönnyel
kavarod tovább
az egyre hidegebb lében
az egyre ridegebb
növényszilánkokat.
Hogy könnyebb lehetne ettől
bármi is, s hogy lehetnél
te is boldogabb,
már nem reméled.
Csupán csak színt cserélnek
(fákon levelek)
mégis-létért vívott
napi rutinjaid.
A magányt nem megszereted,
hanem megszokod,
mint kockát levesben,
a mindig-ugyanolyan ízt.
Az ágy másik oldalát
már nem veted meg
leplezni a tagadhatatlant.
Aztán mint régi cserepet
nyirkos ház hidegére,
magadra a paplant.
