Most arcodat gondolom
és érzem közeled
az emlékek szöveteinkből szőtt,
keringő végtelenjében,
és gondolom,
ahogy a szűrt fényű, éjjeli konyhában
kopott bútorok között
hallgatjuk a gázláng pattogását,
és öledben ülök,
és mindketten tudjuk, hogy vége lesz,
mégis, a kinti hóesés benti melegében
úgy bújunk egymásba,
ahogy szorongó öröklét bújik el
a valóság kövei mögé,
most illatod érzem,
a fehér fényű éjszakában a gázláng melegét,
kint hóesés, bent néma pelyhekben hull alá a múlt,
hogy egyszer majd, hosszú évek hulltán
megérintse halkan
életem kemény földdé fagyott,
árkokkal erezett talaját.
