mintha nem izzana bennem erős akarat,
s úgy visz a sodrás fel-le a végtelen árján,
mint tehetetlen, vízre utalt kavicsot.
Nem leszek, íme, hazátlan: nálam a napfény
hengeracélnál jobban tartja a semmit.
Nagyszemű hálót font a sötét szakadékra.
Ott lent szörnyeteg alszik, elnyelné a világot.
Itt fent szörnyeteg alszik, rajta pihen a világ.
A világ, ez a távoli rózsa.
Rózsa, de ércből van: hideg öntvény.
Biztos kézzel mérte az ólmot az önhitt
mester, s jól formálta a kelyhet, még ha
illatozó, szélben lobogót sose látott.
Mélyén mégis fénylik az eszmei nyom.
Rózsakehelyben, látom, a bőkezű végzet
évtizedekben göngyölítette a forró,
összekuszált, nevetéssel tűzdelt vérgőzt.
Szép anyagomból lett sok durva cikornya,
torz mintájú salak az öröklét egy üregében.
Torz, de hiába: éltetem ezt az egészet,
ezt a bicsakló lényekkel teletűzdelt tájat.
Kémlel az égbolt, napszemű, holdszemű Árgus.
Szája ha nyílik, csengve kimondja:
megborzongani késő. Nélküled éltem.
