Van lelkem, töredék, sok drága tárgyam,
hitem kezdetben, elmúlásban,
lépéseim ezért sem olyan nagyok.
Még lángolok, de rögtön meghalok.
És végem lesz, és minden rendben.
Nem kínoz majd: mit miért tettem.
Vagy nem tettem, s azt is miért.
Nem élek-halok majd a tettekért.
Nem gyötrődöm bután, mint most is éppen,
hogy mi dolgom e villanyásnyi létben,
hogyan hagyom porló kezem nyomát,
agyoncirkalmazott világ, terád.
Az istenhívők mind oly lelkesek.
Fogalmam sincs: azután hol leszek.
Hallom-e, hozzám ha valaki szól.
Megérzem-e, ha meglát valahol
emlékei nyárillatú ködében.
Tudom-e, hogy miután véget értem,
tűnt jelenem valahol még lobog.
Pár lélekajtón visszajárhatok
hozzád, fehér föld, foszló mindenem,
hozzád, kit itt csak elveszítenem
lehet és kivel nem köt össze más,
mint hasadásig zsúfolt hallgatás,
határnyi, törött szárnyú, torz titok,
hogy miért hallgatsz, miért hallgatok.
Fogalmam sincs, miért csinálom végig,
vergődöm el a pokol-ízű révig.
Bátor, szabad lelkem ha van,
miért nem oldom innen el magam.
Minden okoskodásom ide jut:
a test csak tűrni, törni, térni tud.
Hiába támad benne gondolat,
ha elzuhan s a föld alatt ragad.
A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan,
De a föld hajthatatlan.
