Ej, megszületett megint egy rab,
mely se nem magyar, se nem arab,
nevet, hintázik, gőgicsél,
arcán azonban valami félsz,
nyöszörög, kínlódik a világban,
nem érzi jól magát semmilyen ruhában,
és már hipp-hopp, nőttön megnőtt,
de emberek között nem ő győzött,
hisz beszéde halk, ismétli a szavakat,
nem érti meg az emberi hangokat,
ej, nem is szólal igazán meg a gyermek,
csak a szeme fáj, s valami benne retteg,
bár el tudná mondani, mi fáj,
hogy jöhetne őreá is gyönyörű nyár,
de csak sír, zokogva zokog,
értelmetlen szavakat motyog,
közönyös e szürke világra,
nem vet pillantást emberek arcára,
és már hipp-hopp, nőttön megnőtt,
gyermek akkor is, ha már felnőtt,
anyja viszi-cipeli-hordozza,
ő meg csak a magányt ostromolja,
bús szavakat suttog csendesen,
nem érti ezt a világ, a gyermek elmereng,
hisz szólalna ő, de hisz nincs is kinek,
ha szavát nem értik: akkor meg minek?
kedves szemében a csönd szava szólal,
síró lelkében autista baj van,
tudja ő ezt jól, s mégis megremeg,
csak szeressétek őt, emberek,
forog még mindig maga körül réveteg,
csavargatja fejét, hidd el, ez nem élvezet,
én voltam e gyermek, szólok most
már hangosan, köztetek, hozzátok,
legyetek tisztában azzal,
hogy a szeretetet szívetekben hordozzátok.
