Szakadék szélén állottam
kezem menedéket nem talált
hozzád kiáltott a lelkem
s te most is meghallgattál.
Fényes mezőkön haladtam,
utam mentén csak gyász és por-
temetőkben ősök csontjain tapostam
amíg egy angyal megálljt kiáltott.
Szomjas lelkem fényre vágyik
nem elég a mámor, kijózanít
s én egyre várom a forrást,
a hitet, a fényt, az igazit.
Látva láttalak, Tamásként hiszem
hogy Te magad vagy a jó,
egyre hívod elcsigázott gyermekeidet
nincs senki hozzád hasonló.
Míg e földi félhomályban
tengetem gyarló életem
Te légy a mécses, légy kulcs a zárban,
Te legyél a mindenem.
