Szente B. Levente: Csak ne hagyj magamra

elesni, földre zuhanni, omlani
bele semmibe

most már ne hagyd,
hogy elmerüljek
mások nyomaiba lépve,
mint amikor virradatba halnék
csöndesen, így bele

a lélek föl és le hullámzó
dombjai között,
háttal fénynek, sötétnek,
őszi én-képem
rólad visszaragyog –
csak ne hagyj
magamra.