Amivel lélegzem a világot,
társat és hazát teremtek magamnak,
s amivel a gondolatom elgondolom,
s amíg élek, köt az édesanyámhoz,
azért édes anyanyelvemnek mondom,
amivel adom magam a világnak,
az országnak adom és adom társul,
s az ember rangjára fölemel engem,
általa vagyok része az egésznek,
és leszek általa egyetleneggyé.
A kezdetektől a végig elkísér,
mert ő vala a Halotti Beszéd is.
Az élők száján mint öröm, szenvedés
megdallamodik és gyerekdal akár,
melybe születünk, melyben fölkel a nap.
Mi vagyunk ő. Ő mi vagyunk,
aki vagyunk, ő mondja ki, ő mondja el.
Mögötte a világ és előtte a világ.
Hazánk ő, nélküle hazátlanok vagyunk.
És vele vagyunk, míg lenni akarunk.
Közöttünk és dolgai közt
a világnak a szerszám, amellyel
dolgozhatunk és dolgozunk túl
önmagunkon. Vele munkálkodik
egyetlen életünkben az Isten.
Ha felejtjük, elfelejtjük, mint aki
édesanyját felejti el. S ha nem
vele gondoljuk, amit gondolunk, az
elmúlást gyakoroljuk. Idegenek
tolongnak az idegekben.
Kizárják belőlünk, akik vagyunk;
az álmunkat ők lakják. Dadogás lesz
a hegyi patak beszéde is. Csavarjuk
mondatainkat, mint a kötelet és
bennünk a lelket kötik gúzsba.
Talán ha kora reggel csicsegő szól;
megszólít anyánk szava belül, mert
halála után is emlékezik ránk!
Más ki mondja majd és kinek
a mi lélegző szavainkat?
