a rügyeket ringató fákat
a tavasz elé térdelek
ég felé küldöm hálaimám
hogy megélhetem még
e sejtelmes feltámadását
a világnak e fenséges újjászületést
amint lágyan rám hullatja
illatos fátyolát az alkony-ég
elsimítva gyűrött
magányomat.
A felhők mögül
halk vigasszal
int búcsút a nap;
megvirrad holnap is
arcom a biztatásra felderül
még velem lélegzik március
de a mosoly mögött
már könny fakad;
bennem él minden hiány
és azokért szól esengő imám
kiket elérhetetlen távlatokban őriz
a messzeség és ma is talány
hogy öröklét vár ott vagy
mindent megsemmisítő
halál.
