hajnalom, egyetlen,
én fáradt magamat
nézem a szemedben.
Te vagy a támaszom,
nagy hozsannás csendben,
távoli partokig
te kísérsz el engem.
Zsoltárom te lettél,
menedék lét-igém,
tétova vágyamban,
gyermek-tiszta remény.
Lélekbilincseink
kötnek és lehullnak,
miért tartozzunk hát
akármilyen múltnak?
Szállásod, ha bennem,
készítsd az enyémet,
hadd legyünk mi ketten
egymásban egészek.
