de ma még őszi szél visong a tájon,
ezüst szálak feszülnek tört virágon:
parányi pókok szőtte kis hajók…
Emlékek közt bóklászom óraszám.
Míg nézem a halódó kertet némán,
didergő köd hull lassan rád és énrám,
s úgy érzem, sosem oszlik el talán.
Segíts nekem, ölelj magadhoz, kedves!
Melengesd, mint régen, fázós kezem!
Emlékezz, ahogy én emlékezem!
Fut az idő… az ősz is elszalad,
de ha van még dédelgető szavad,
szemem csak ködtől, nem könnyektől nedves.
