Szalmaszál végén búborék,
elváló szellem-részünk,
fényleni kilendül az égbe,
nézzük, könnybe-borulva nézzük.
Harcaink vége s díja is
végül te volnál,
szent búborék, jó búborék,
eszmélésnek szívárvány-oltár.
Rajtad a tenger meg az ég,
forrongó, kék-fehér vitorlák,
alvadt ökörvér-színű bor,
s kardok amint egymást kioltják.
Fehér inget, nyugvó kezet,
fehér virág-sörényű főket
forogván úgy szikráztatol
mint holtak-napi temetőket.
S hordozol te vasakat is,
de mint az álmot,
mint izzadt lelkeink viszik
villogtatva az összetört világot.
Bolygó, élettel-ékszeres,
csak az ember sodródik szebben:
alant forog, akár a Jób,
izzó világcserép-sebekben.
Színvalló palástunk: a lét.
Rózsái rajtunk is kinyílnak,
stigmáit is hordjuk - vagyunk
az életbe-bolondult csillag.
Sugározván tükörtelen
az égitestek magukat jelentik.
Fénylünk mi idegen csodát,
s burkoljuk a magányt, a semmit.
Visszük az imádott Valót,
az élet orcáját meg öklét,
szent búborék, jó búborék,
kisded öröklét.
Csak az élt, aki szeretett.
Csak az létezett, akit láttak,
kit a Szerelem Csillaga
magáravállalt.
