Évszakot zár le a mozdulat: a fejem
féloldalra billen előtted.
Asztalra ejtve fekszenek kezeim;
élő kövületek, Nap süti őket.
Árnyék ég rá a bőrre belülről,
s fény bujkál az erőtlen izomban.
Gyöngyház-hártyán, levegő vásznán
átüt a vér. A nyugalmam hol van?
Elhagy félig az öntudat, s égre,
tengerfenékre barangol.
Nézem az arcod. Lassú lombok
bólingatnak a túlsó partról.
Elgyöngit ez a gyönge eső is;
eszméletemen ólomcsipke.
Nézem az arcod: Homlokom óralap.
Éles fény hull zárt szemeimre.
Arcom túlsó partján az arcok
eszméletlen fehérek,
s fától fáig vánszorog, táncol,
tündököl érted a lélek.
