ott van az utak jele.
Hozzászoktak
a fém, a fa és a kő cipeléséhez,
megszokták, hogy kemény formát
adjanak nekik.
Ismerik a jeget,
megismerték a lángot,
ismerik a simogatás,
a legnagyobb ajándék gyengédségét.
Ha megérintik a tárgyakat,
azok maguktól megváltoznak.
Néha az ízületek, az ujjak ökölbe szorulnak -
és megfeledkeznek az álomról.
Nem, a tenyerekből
rossz sorsot nekünk az idő
már régóta nem jósol.
És kezeink
a nyugtalan égboltot
is tartani tudják...
Dabi István fordítása
