De olvadnak még az érchegyek,
és öntőformája lesz a tájnak
az érzelem: konok ébredés.
Elviselni a világot
nem vagyok magányos, csak kevés.
Gyermekkorom határképzete: a barna földre festett
vastag piros csík, ami kettéhasít otthont és hazát,
rajtunk vonul végig. Szaggat és tapad.
Mintha életmentő veszteseimet
toboroznák rímek és szavak,
vers lettem: soha meg nem történő szabadság,
nyár, ami elherdál minden sugarat.
Csend. Petyhüdt, gyűrött fények
gondolat alatt,
s míg az innenső világot gyúrnám hozzád, érted,
a csúcsot ásom, amióta élek,
mert bennem az ég a legmélyebbre rejtett
valósága a mindenségnek.
Lehet élni így? Ebből a mélységből
be lehet-e látni könnyes Európát?
Vagy csak félni lehet? Félteni lehet?
Egy rád bízott világot, a gyermeket,
akiért akkor is muszáj, amikor már nem lehet
megjátszani az életet?
Visszasírom a vízeséseket.
Mert örök álmom minden ébredés között
sodró vizek mélyén kősziklának lenni,
ahol folyamat a megtisztulás,
nem ejt foltot múló időn semmi,
ahol nem szerelem már, de nem a halál még
az átzuhogó, boldog messzeség,
és lehet, hogy csak ennyi a tét:
megőrizni hitünk szerelmeken túli
vízeséses sziklarendszerét.
