Micsoda erő nyűgöz le,
milyen félelmek gyanúja
szedi szét borotvaéles
szótlansággal bennem, bújva
hártya alá, a csontig vágott,
elmondhatatlanná csupaszult világot?
Ezüst ágú fákkal jön a
tél, a moccanatlan menet
tuszkolja maga előtt, mint
foglyot, ki voltam, a gyereket.
Nem ostoba kínra, nem a hidegre,
lila virágos térdemre
akarok emlékezni már! –
Bánatos lószemmel jön a nyár:
herélt csődörök pupillája
bámul sárga könnyben ázva.
S majd jön az ősz, az évszakok
körhintája így forog bennem,
az ősz: ismerős halottak,
az ősz: rémülten szemérmetlen.
Micsoda béna szemérem
kötöz meg, hogy nem ki voltam,
nem azt! ki vagyok: merészen,
s aki lehetnék! – elsikoltsam?!
