Csak vers van. Csak a kimondhatatlan szavak
világa. Hogy mégsem hallgatok a tűzről. Naponta fölgyújt
a csillagok vágya. Mert fény kell és igazság. Máglyaszép
békesség ennek a földnek. Hiszen akkor lesz ember
az ember. Ha szívéből a mindenség fényei kincseket örökölnek.
Ennyi a jussunk. Ez a ház és ez a haza. A falak omladékain túl
már semmi sincsen. Vályogdarabok súlyától szétmállik
a lélek megtartó igaza. Sár és iszap. Sár és iszap.
Cuppog félelmetesen a mélység. A hínárban fönnakadt Nap.
Az ég is belénk hanyatlik. Holdunk hull lassan. De a felhő
csak száll. Száll a magasban. És mi így élünk. Remények,
lélegzetek nélkül. Kifosztott arcunkon csönd, csillag. És kozmikus
hiányunk a csöndbe beleszédül. Mintha némák volnánk. Mintha
nyelvünk hegyéről lecsöppent volna minden érdem. A száj
mögötti sötét erdőket kivágják. Gallyak labirintusát, bokrok
elhagyott zugait félem. Mert eltévedünk lassan a sötétség súlya
alatt. Mire a hajnal hozzánk felér. Túl nehezen virradnak már
a kövek. És az eldobott szikladarabok árnyéka – – – –
mozdulatlansághoz ér. Retteg a gyermek is. És retteg a jövő.
Fiaink, lányaink alig látnak el hazáig. Szemükre fekete hályog nő.
Most kellene a tágra nyitott fény. Kitárt zászlókkal előre nézni!
Fölgyújtani egymás lelkét a selymekkel lobogó jóra. És minden
tüzet megidézni. Jöjjön el végre egy szebb kor melege.
Mert a didergésből már ennek a népnek elég. Belefulladunk
lassan a csillagokba. És beszakad alattunk – – – – az ég
