Az ország kétharmada elfogyott,
de megmaradt a hárommillió
koldus és a hazug illúzió:
bennük kell fellelni azt az okot,
amely magyarázatot ad,
hogy éhen halni még szabad.
A nemzet korhad, illően kihal.
Tudjuk, nem jelentős nép a magyar,
s az is lehet, már élni se akar,
hasában erkölcsi görcs nem csikar.
Eszmélete hűlt pára lett,
bodroz a teteme felett.
Kik szégyen nélkül csak legyintenek,
hiszik, bárhol kerül nekik haza,
nem látszik lelkük nehéz ótvara,
sunyítva polgárnak beillenek.
A föld, mely őket szülte, fáj,
holtaktól vénül itt a táj.
A marakodásban nincs felelős,
lelkünkre közöny korma szitál.
Magát menti, ki megbújva kivár,
s övéi múltján taposva előz.
Fojtogatja szédült magány,
penész üt át minden szaván.
