Az idő száll a tegnapok nyomába,
mint fecskepár, csőrében nappalok–
s a pillanat, mint vánszorgó bogárka,
a fénybe ér és smaragdként ragyog.
A táj haját a szántás húzza szépre,
s a napsugár kösöntyűt tűz belé,
és anyám-arcú dombok mély ölébe
egy út vezet kanyargón fölfelé.
Amerre jársz a Gondviselés ujja
vezeti lassú tévelygő hited,
míg lépted itt a jó irányt tanulja,
léted javát az Istenhez viszed.
