Szabolcsi Zsóka: Kalitka nélkül

Ki tartott már kezei közt repülni kész madarat,
szemét nézve látja abban a vágyódó szárnyakat.
Tört tagokkal erejéből felröppenni sose tud.
Addig ápold tenyeredben, míg repül majd, s újra fut.
Indulj hát, szárnyaid épek, vár az erdő, száz határ!
Én vergődő lélekmélyre temetem azt, ami fáj.