1.
Nincs sötét, csak szürke festék
ömlött, s száradt rá az égre.
Ülsz szemben az éjszakával,
s várod hogy a hajnal széttépje
a gyűrt papír-eget. S a bronz szín
szétfusson, először a szélét elérje:
s mint lobban föl, arra vársz: a fényre.
Szomjasan. Ezért a pillanatért éltél,
amikor a kárpit fölszakad.
Ezért megérte.
2.
a tenger felől fúj a szél onnét reped
meg az éjszaka burka
ezerszer láttad mégis szomjasan vársz
arra a pillanatra
Isten mutatóujja ahogyan megkarcolja
az eget s fölkel a Nap
s a fény a tengert beragyogja
s mint ezer villámló üvegcserép
fölmutatja tengernyi ékkövét
erre vártál mindig
erre a pillanatra
3.
A hegyek szülik a hajnalt, a sötétet
lassan festi át a szűrt fény. A hideget
sem érzed már olyan hidegnek, pedig
a hajnalok hűvösek.
De néhány pillanat csak, tudod, s az
égre gördül a Nap a hegyek mögül
és fölragyog.
Ezért éltél eddig, ezt vártad,
ezt a pillanatot.
4.
Ezért éltél. Egy pillanat csak,
Isten amíg behunyta szemét.
Fölkelt a Nap addig, s te melegedtél
fényénél, s nem volt többé
sötét a sötét.
Azt a pillanatot vártad mindig, a gyönyört,
Amikor a Nap fölragyog.
Ezért megérte sötétségben élni
addig.
S élvezni a pillanatot.
