az alkonyi hűvöst,
látta, a Nap magára teríti bíborló
köpenyét, és fázósan visszavonul,
az égen feltűnik egy keskeny holdkaréj,
és lassú léptekkel jön az este,
a múlt árnya a tájra vetül.
Feledni vélte a hajdani éjszakák
mámoros csókzáporát.
Hol vannak a régi szerelmek?
Az utolsó láng is kihunyt már,
füstje a ködben, alant
volt ölelések emléke parázslik.
És ekkor váratlan merészen
belényilall egy
nagy szívdobbanás.
Az utolsó utáni szerelem.
Belesűrítve minden régi álom,
vágy, reménység,
valamennyi megélt valóság.
Az utolsó utáni szerelem,
a ráadás, a tetőzés,
a végső áldomás, az Egész, a Minden.
Az idő visszájára fordul,
az évek lánca csörögve lehull,
a vér frissen áramlik az erekben,
a szív ütemét megszaporázza,
nem hallat systolés zörejt.
Az esti égbolt hirtelen hajnali fényt vet,
a szerelem besugarazza,
elűzi az elmúlás
mélyen lappangó rettenetét.
