Ascher-Székely-est. Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség! - szitkozódom magamban. A Nagyon fáj-ból 50-100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért, vagy 2.60-ért s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős árban három hónap alatt az Összes versekből. De most valahogy mást éreztem, ahogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset és "olvasók" voltak, mert nem ismertem őket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal.
Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam előadást Róla egy emlékesten, s valami ilyesmit mondtam: a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd... És Önöknek és nekünk, kortárs-költőknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist; mikor egy folyton épülő mű teljesen készen átfordul az időtlen öröklétbe s ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességű fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközői közül és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszárszón. - Furcsa érzés és rettentő tanulság.
S hányan tanúk erre itt tudatosan? - nézek körül. Elönt a keserűség. Még tapsoltok?
Emlékszem, a végén ezt mondtam: A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között.
Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője, a segesvári csatában. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk.
1940
